Beszélgetés

Kicsi koromban még beszélgettek egymással az emberek. Nem volt internet, chat, non-stop tévé, hát találkoztak, vagy, akik távol voltak egymástól, leültek az asztalhoz papírral, tollal és levelet írtak.

Amikor még nagyon apró voltam, hétfőnként nem volt tévé. Adásszünet volt. Milyen egészséges dolog is volt az!

Az utcánk másik végében távoli rokonaink laktak, hétfő esténként átjöttek hozzánk beszélgetni. Semmi más nem hozta őket át, semmi másért nem vártuk őket, csak azért, hogy egy-két órát együtt legyünk.

Ám a beszélgetésekhez nem feltétlenül kellett adásszünet. Hétköznaponként, estefelé, míg mi Erzsivel még játszottunk, a felnőttek összejöttek az udvaron a napi dolgaik végeztével és beszélgettek. Megbeszélték a focit, a háborús élményeket, a piaci árakat, a politikát, mindent, ami éppen eszükbe jutott. Teljesen természetes volt, hogy a nap végén nem vonul el mindenki a maga "vackára", hanem levezetésképpen tartanak egy közös traccspartit.

Ma nincs idő összeülni és beszélgetni. Mindenki rohan, esténként meg a tévé és az internet sokkal fontosabb, mint a barátok, rokonok. A kedvükért senki nem mond le a kedvenc szappanoperájáról, vagy krimisorozatáról. A beszélgetés kimerül pár soros e-mail-ek küldésében, vagy chat-ben, ahol természetesen mindenki a Köbüki-féle újmagyart használja, hogy azzal is időt, energiát spóroljon.

Eltávolodtak az emberek egymástól.

Nekem szimpatikusabb volt az az időszak, amikor még az embereknek volt energiájuk, figyelmük, igényük egymásra, és megajándékozták egymást azzal, ami a legértékesebb: az idejükkel.

Autó

Az én időmben még alig voltak autók az utakon.
Sőt, az is élményszámba ment ha beülhettünk egy autóba. Eme blog társírójának anyukája rendelkezett egy 500-as Fiattal. Néha beülhettünk, és a csepeli kis utcában, aminek még rendes aszfaltútja sem volt ( ma sincs), szállított minket az utca egyik végétől a másikig.
De jó is volt az!
Manapság annyi autó van az utakon, jobbnál jobbak, csillogóbbnál csillogóbbak, de én most is néha visszavágyom abba a nyugodt, mondhatni falusias világba, ami itt a 70-es években volt.
Mi gyerekek nyugodtan biciklizhettünk, görkorcsolyázhattunk.
Persze biciklivel is betartottuk a szabályokat. Például akkoriban a főúton nem szabadott biciklizni. Tehát csak a kis utcákban cangáztunk, de ott aztán egész nap.
Nagyszüleinknek esze ágában sem volt félteni minket, hiszen jól ki is tanítottak minket, és nem volt ami elüssön minket.
Most én nem engedném a gyerekemet az utcára, annyira félteném, hogy elütik. Sajnálom is a mostani kölyköket e miatt, mert mi még megtapasztalhattunk a végtelen szabadságot....

.

Ó, a nagy Popopotamusz!

Ma, amikor reggel bekapcsoltam a TV-t az egyik legnagyobb kedvencem ment éppen: Barátom, Bonca.
Gondolom Bujtor István halála miatti emlékezésként adták le.

Gyerekként annyira nem is szerettem, mondanivalóját később értettem meg.
Merthogy mi is az a "boncaság"?
Az, amikor felnőttként is megvan bennünk az a gyermeki játékosság, fantázia, naivság, világra való tiszta rácsodálkozás, bizalom az emberek iránt, és feltétel nélküli szeretet.
Sorolhatnám még a boncaság jellemzőit. Gondolom aki bonca, úgyis ráismer magában ezekre a tulajdonságokra.
Én biztosan bonca vagyok, bár ez mostanság lehet, hogy egyenlő a lúzerséggel, de én büszkén vállalom.
Ismerek még néhány boncát, például az én édes férjemet, valamint eme blog társszerzőjét.

Emlékszem, gyerekkorunkban nem volt mindig bekapcsolva a TV, csak akkor amikor jó filmet adtak, vagy este a Híradót. Ja, és hát persze a sportműsoroknál, miután nagypapám imádott szurkolni, főleg a focistáknak, és ezt bizony hangosan tette, úgyhogy az utcában mindenki hallotta, hogy a Jenő focit néz. :)

Élénken emlékszem még az indiános filmekre, amiknek majdnem mindig Gojko Mitic volt a főszereplője, akibe én gyerekfejjel szerelmes voltam, de nagyon!
Amikor elkezdődtek a filmek, akkor bementünk a lakásba, de csakis akkor, mert egyébként folyamatosan az udvaron játszottunk, vagy bicikliztünk, görkorcsolyáztunk az utcán.

Aztán a film után természetesen eljátszottuk azt. Indiánok voltunk, és vadásztunk. Ezekben a játékokban részt vettek az udvaron lakó állatok is. A kutya igazából kedve ellenére, de mindig sikerült bevonni a játékba. Macskák is voltak, de igazán nem azok kis kedves kezes állatkák, őket sose tudtuk megfogni. Csak enni jártak az udvarba, no meg fialni, az emberek nagy-nagy bosszúságára.

Volt egy film: Robog az úthenger! No, ezt éppen akkor adták, amikor nálunk az utcában hengerelték az utat. tehát egyértelmű volt, hogy felkéredzkedtünk az úthengerre. Mi nagyon élveztük, nagyanyáink nem annyira, merthogy kirtelen eltűntünk, ők meg csak kiabáltak utánunk az utcasarokról. Jó muri volt, bár kaptunk utána! :) No, nem verést, azt sosem, hanem szidást, de azt jó hangosan. :)

Pont azért, mert kevés filmet láttunk, ez élmény volt, és a mai napig emlegetjük....

Egyszóval: éljenek a boncák! :)

Örökzöldek születtek

Amikor gyerek voltam, olyan slágereket írtak külföldön is és Magyarországon is, amelyeknek jó részét a mai tizen- és huszonévesek is kívülről tudják. (Nem vitatkozik, te is ott énekelted a Szigeten a Ma Ma Mariát a Korda-házaspárral, nem igaz? :-P)

Biztosan akkor is voltak tiszavirág-életű zenekarok és énekesek, de azért ebből a típusból manapság lényegesen nagyobb a felhozatal, és ritkábban találkozunk olyanokkal, akiknek a nótáit 30-40 év múlva is nagy eséllyel fejből fújja majd fiatal és kevésbé fiatal.

Ami nem változott: a zene szeretete, a rajongók sikolya és a zenészek mosolya muzsikálás közben. És ez ne is változzon soha...

Egy régi nagy zenekar egy régi nagy slágerrel:

Rudi

Van pár dolog, ami nem változik sok-sok év elteltével sem. És milyen jó, hogy így van!

Ilyen pl. a Pöttyös Túró Rudi, ami gyerekkoromban szimplán Túró Rudi néven futott, hiszen nem volt vetélytársa a kategóriájában. Ma viszont már van, sőt, maga a Túró Rudi is sokszínűbbé - azaz bocsánat, sokízűbbé - vált.

Nekem még mindig a legkedvesebb ízem az, amit gyerekkoromban majszolgattam, a sima, mindenféle gyümölcsízesítés nélküli (ma már Pöttyösnek nevezett) Túró Rudi.

Semmi különbség, azt leszámítva, hogy régen nem ilyen műanyag izébe volt csomagolva, hanem papírba, aminek a belső felülete síkos volt, hogy a csoki ne ragadjon rá. A lényeg azonban - szerencsére - ugyanaz maradt :-)

Jamie Oliver

A minap láttam egy sorozat egyik adását, a címe: Főzz otthon Jamievel!

A zseniális szakács Jamie Oliver újabb sorozata. Jamie egy angliai kisvárosban főzni tanítja az embereket. Kiválaszt néhány jelentkezőt, akik szeretnének megtanulni főzni. Nekik megtanít 10 féle ételt, és nekik újabb embereknek kell megtanítani eme kulináris remekek elkészítési módját. Igy szépen lassan az egész város megtanul főzni.

Ez egyszerűen elképesztő!

Maga a műsor jó, az nagyon is tetszik, no de az, hogy egy egész városnyi ember nem tud főzni?! Egyáltalán semmit?! Még a rántotta elkészítési módját is be kellett mutatni.
Ezek az emberek konkrétan chipseket, és csokikat esznek.
A gyerekeik úgyszintén. Maximum a sarki kebabostól hoznak "friss" élelmet.
Igy nő föl egy egész generáció, és azok gyerekei sem fognak tudni főzni, és életükben akkor esznek finomat, ha találnak a környéken jó és olcsó éttermet.
Étterembe járni pedig nem lehet mindennap...

Amikor én kislány voltam, a nagymamám észrevétlenül tanított meg főzni.
Amikor készítette a krumplinudlit (t.i. mákos nudlihoz), akkor az én gyerek-gyúródeszkámra is kaptam egy kicsi darabot, amit kezelésbe vehettem, és gyúrtam-gyömöszöltem is nagy-nagy buzgalommal.
Majd az utolsó főzővízben ki is főzte nekem Nagyi az addigra már a kezem összes piszkát viselő, formátlan nudli-szerűséget, hogy meg is ehessem, amit főztem.

Szépen sorban következett a többi ételféleség: hogyan kell rántást csinálni, behabarni az ételt, tésztát gyúrni, metélni ( a mai napig tudok cérnametéltet készíteni kézzel, nem tésztagéppel), nokedlit szaggatni deszkáról késsel, krumplit pucolni... és még sorolhatnám a végtelenségig.

Megtanított tulajdonképpen spórolni is, bár inkább úgy fogalmaznám meg, hogy: nem pazarolni az ételt. Tehát ha az előbb is említett krumplinudli volt, akkor előtte rántott leves főzött, melybe a nudliból kis gombócokat szaggatott.
Csak hogy semmi se vesszen kárba.
Mert ettünk mi bőven húsfélét is, még a csirkét is élve vette ( amitől én nagyon féltem:hálóban fellógatta a kilincsre, ilyenkor én kint, vagy bentragadtam, merthogy a csirke mellett a világ minden kincséért sem mentem volna el), majd az udvarban vágta le.
Másnap reggel biztosan sült vér volt tojásrántottával. Mennyire szerettem én azt gyerekként...most már ránézni sem tudnék :)

Szóval nálunk fontos volt, hogy megtanuljak főzni, és én is szeretném ezt továbbadni majdani csemetéimnek!

Házibuli

Az éjjel nem aludtunk. Miért? Nos nem a Hold fázisok, vagy az időjárás változásai miatt, ne adj Isten a reuma kínozott minket, hanem egy a házunkban zajló házibuli. Egészen reggel fél ötig zajlott a buli.

Bezzeg az én időmben a házibulik este 7-8 óra körül kezdődtek és maximum éjjel 10 körül, na jó, esetleg fél 11 körül véget értek. Merthogy tiszteletben tartottuk a csend rendeletet, miszerint este 10-ig szabad csak olyan tevékenységet folytatni, ami zavarta a többi lakót.
És itt a hangsúly a többi emberen van. Valahogy teljesen jó volt nekünk ennyit bulizni, táncolni, esetleg inni.

Nem nagyon mertük, és nem is akartuk túlfeszíteni a húrt, és ennyi is elég volt.
Emlékeztek a Házibuli című filmre? Na, valami olyasmi módon buliztunk mi is itthon, Magyarországon.
Igen ittunk mi is, boros kólát, meg vodka-narancsot, többnyire. Később, ahogy idősödtünk ezek helyére lépett a tequila, és/vagy a whiskey.... És ettünk is, zsíros deszkát lilahagymával leginkább.

Emlékszem egy születésnapi bulira, amire az általános iskolás osztálytársaimat hívtam meg, és az anyukám lábosban adta be a szobámba gyümölcsrizst. Na, az vicces volt, az osztálytársaim a mai napig emlegetik azt a napot. :) De este 9-kor már vége is volt, hogy mindenki időben hazaérjen.

A mostani bulik éjjel 12 körül kezdődnek, addig máshol "melegítenek", vagyis isznak a fiatalok, és aztán egészen hajnalig tart.
Ilyen a disco-ban is, csak azok többnyire kint vannak a város olyan részein, ahol nem zavaróak, illetve olyan hangszigeteléssel vannak ellátva, hogy nehogy a körülöttük élők bezárassák a helyet a zaj miatt.
Mi "öregek" megértjük, hogy bulizni KELL.
Legalább hívtak volna meg a partyra minket is... :)))))